2010. március 16.

Festők a dekupázs-papírokról - Gustav Klimt

Gustav Klimt (1862 – 1918) roppant gazdag életművet hagyott ránk. Alkotói korszakainak, látásmódjának, nagyságának megértése egy lényegesen hosszabb írást feltételezne, mint amire itt most lehetőségem van, ezért ezzel a rövid kis cikkel emlékezem meg róla, hiszen

147 éve, július 14-én született a Bécshez közeli Baumgartenben.

Gustav Klimt apja aranyműves volt, aki nyolc éves korában szüleivel Csehországból vándorolt ki. A sokgyermekes Klimt család Bécs külvárosában lakott. Anyagi helyzetük csak akkor vált jobbá, amikor Gustav, Ernst és Georg, a három legidősebb, rendkívül tehetséges fiú felnőtt. A nyolcosztályos általános iskola elvégzése után Gustav Klimt belépett az 1868-ban alapított Szobrászművészeti Iskolába. Iskolaévei alatt összebarátkozott Franz Matsch-csal, aki később a császár udvari festője és a bécsi arisztokrácia kedvence lett.

Az iskola befejezése után Gustav, öccse, Ernst és Matsch festői triót alkottak, s pár éven keresztül nagy népszerűségnek örvendtek.

Első jelentős munkái akkor születtek, amikor korábbi tanára beajánlotta tehetséges tanítványait egy színházi építkezésre specializálódott bécsi céghez. 1872 és 1915 között a vállalat negyvennyolc színházat épített, és a három fiatal művészt kérték fel többek között a Karlovy Vary-ban épült Kurhaus, a rijekai Városi Színház, a bukaresti Nemzeti Színház és a romániai Királyi Palota belsejének megtervezésére. Ugyancsak az ő munkáik az Erzsébet császárnő „Hermes villája” néven ismert palotája, valamint a Bécs melletti állatkertet (Lainzer Tiergarten) díszítő festmények. A fiatal művészek magukra vonták az udvar és az arisztokrácia figyelmét.





De egyetlen jelentős, újító művésznek sem adatik meg a töretlen, csak magasságokban szárnyaló életút és ez alól Klimt sem volt kivétel.

A századforduló jellegzetes és divatos képző- és iparművészeti stílusa, a szecesszió, a környező világ leképezésének egy teljesen új megközelítése volt, ami nem aratott minden körben osztatlan sikert. Az osztrák Sezession, a német Jugendstil, a francia Art Nouveau, a brit Modern Style, az olasz stile floreale szembehelyezkedett mindazzal, amit a korabeli akadémikus művészet, a historizmus, a neoreneszánsz, a neobarokk, és a neogótikus stílus képviseltek.

A kor életérzését a hullámzó stilizált növényi ornamentikával, a képek síkszerűségével, élénk színekkel, hajlékony, lágyságot tükröző vonalakkal fejezték ki.

Klimt is elindult az absztrakció felé vezető úton, és figyelmét az emberek és tárgyak megformálása során a geometriára, a színre, és a mintázatra összpontosította.

Adela Bloch-Bauer alakját (1907) néhány realisztikus részletre redukálta. A kép többi része arany felület, amely mintha drágakövekkel lenne kirakva, s így Teodora császárnő ravennai mozaikportréjához és az ereklyetartó gondolatához kapcsolódik: kincset érő edény, amely szövetfoszlányt vagy csontdarabkát őriz. Klimt az utazása során megcsodált mozaikkompozícióból indult ki, de széttörte annak merevségét.

Az ornamentumok ritmusai különböző irányokba tartanak, egymásba olvadnak és szétválnak. Több sík benyomását keltik, bár teljesen elvész a mélység érzete. Az optikai hatásokból születik meg a mozgás illúziója. Mialatt az ornamentumot belső dinamika élteti, a nő alakja – amely mintha egy olajnyomatból vagy színezett fényképből lenne kivágva – ellaposodik és elhalványul. A Klimt portréin megörökített nővel olyasmi történik, mint a 672. éjszaka meséi hősével, aki az őt körülvevő mintázatok „belső életének” köszönhetően létezik: „Az összegabalyodott ornamentumban meglelte a természet csodáinak elvarázsolt képét: az állatok és állatokká átalakuló virágok, a delfinek, oroszlánok, tulipánok, gyöngyök alakját (...) vadállatok szőrzetének és idegen népek bőrének színét (...) a holdat és a csillagokat, a misztikus gömböt, misztikus gyűrűket és szeráfok szárnyait.
(Ewa Kuryluk, WAB, Varsó, 1999)

Klimt a kollázs módszerét alkalmazza, amikor az emberi alakot beemeli a díszítésbe, kihangsúlyozva az ember központi helyzetét.

Gustav Klimtet váratlanul érte a halál. Egy agyvérzés félig lebénította, majd elkapta az akkoriban Bécsben tomboló spanyolnáthát és tüdőgyulladást. Hietzing-i műtermében, távol az összeomló világtól, azonban majdnem mindvégig rajzolt és festett. 1918. február 6-án halt meg.



Photobucket

0 megjegyzés:

Recommended Post Slide Out For Blogger