2010. március 14.

Festők a dekupázs-papírokról - a reneszánsz (1. rész)


Képzeletben Firenzében járok, és bolyongva a szűk kis utcákon egyszer csak kinyílik a tér és megérkezem a Piazza Santa Croce-ra. Ide indultam! A teret a Santa Croce ferences templom uralja, melynek lépcsőire 1294-ben léptek először. Monumentális méreteit azonban csak akkor érzékelem, amikor belépek: a főhajó 117 m hosszú, 19 m széles és 17 m magas, az oldalhajók szélessége 8,5 m, a kereszthajóé több, mint 13 m (a Mátyás Templom hossza a főkaputól a szentély faláig közel 60 m.).


Michelangelo síremlékét keresem és a templom hosszanti falánál, jobbra, az első oltár után meg is találom. Azét a Michelangeloét, aki az egyetemes művészettörténet és a reneszánsz egyik óriása, aki azt írta magáról, hogy „…erőt szemem egy csillagtól nyert az égen, meglátni szépek közt is, ami szép…”, az én Michelangelomét, akinek vitorláit a szélcsend kételyek közt hányódva szétzilálta, vagy egekig emelte (mint ő vall magáról verseiben).

Itt állok hát, megilletődve, szemtől-szemben, a nagyok között is (számomra) a legnagyobbal.

89 évet élt. Rómában halt meg, február 18-án, 446 éve.


A reneszánszról

A XIII-XIV. századi Itáliában hatott a legközvetlenebbül az antik Rómától örökölt szemlélet. A kedvező feltételek folytán ott bontakozott ki legkorábban a polgári rend eszményét az ókori szerzők műveiben felfedező új szellemi áramlat, a humanizmus, s ott született meg az ókor újjáélesztésére törekvő reneszánsz művészet.

A humanizmus kifejlődéséhez jelentősen hozzájárultak a XIV. század végén a Balkánon zajló események. A törökök elől sok görög tudós menekült nyugatra. Segítségük révén az olasz humanisták megismerték s behatóan tanulmányozták a görög műveltséget. A római irodalom mellett az ókor görög kultúrája vált a humanizmus másik alapjává.

„A reneszánsz az egyén felemelkedését jelenti, a szép iránti vágy ébredését, az örömteli élet diadalmenetét, az értelem győzelmét a testi valóság felett, a boldogság pogány keresésének megújulását, az egyén ébredező tudatát a környező természettel való kapcsolatára.” – fogalmazza meg a reneszánsz lényegét Johan Huizinga holland művészettörténész.

Az új életérzés kibontásához a művészeteknek azonban egy új kifejezési formát kellett találniuk: a valósághű ábrázolás „kényszere” hozta magával a perspektíva megjelenését a festményeken a tér mélységének érzékeltetésére. A perspektíva matematikai szabályait Filippo Brunelleschi (1377 - 1446) írta le először.

Brunelleschi

Később, a cinquecento – XVI. század – folyamán más problémák háttérbe szorították a perspektíva kérdését és Leonardo is és Michelangelo is a mozgás ábrázolására összpontosított. Ugyanakkor pedig, Tiziano a rajzos körvonalak feloldására törekedett színek alkalmazásával.

A képzőművészet a reneszánsz korában a természet kutatásának és megismerésének egyik legfontosabb eszköze. A művészek a valóság hiteles bemutatására törekedtek. Behatóan tanulmányozták az emberi test felépítését, a dolgok térbeli tulajdonságait, s mindenekelőtt magát a teret. A kor embereszményének megfelelően a legtöbb művész sokoldalúan képzett: festő, szobrász, ötvös és építész is volt egy személyben.

Tiziano
A reneszánsz egy összefoglaló elnevezés, nemcsak a művészetfelfogásra, hanem az élet minden területére kiterjedt. Általában két nézetrendszert értünk alatta: a reneszánsz világi oldalát (az ember és ember, az ember és a világ közötti viszonyt) - ezt nevezik humanizmusnak és a vallási oldalát (az ember és Isten, az ember és az egyház közötti viszonyt) - ezt pedig (kicsit leegyszerűsített megközelítésben) reformációnak.

Nincsen egységes álláspont arra vonatkozóan, hogy mikorra tehető a reneszánsz megszületése. Általában az 1420-as dátumhoz kötik, azonban Giorgio Vasari (aki Michelangelo tanítványa volt és az első művészettörténészként tartják számon) a XIII. század végére datálja, és Cimabue (1240? – 1302?) és Giotto (1267 - 1337) firenzei festők munkásságához köti.

Giotto - Madonna a gyermekkel
Többen is osztották ezt a véleményt, és nagyra értékelték Giotto természethűségét, rávilágítva ezzel a kései duecento (XIII. század) és a korai trecento (XIV. század) művészetének egyik formai jellegzetességére, amely majd a quattrocento-beli (XV. század) reneszánsz kiemelkedő vonása is lesz.

A quattrocento és a cinquecento

A humanizmus legjelentősebb központja a XV. században Firenze volt. A város életében vezető szerepet játszó Medici-család maga köré gyűjtötte a kor legkiválóbb tudósait és művészeit. Az új kultúra onnan sugárzott szét Itáliára, majd Európa országaiba. Neves képviselői Itáliában Pico della Mirandola, Németalföldön Rotterdami Erasmus, Franciaországban Francois Rabelais, Angliában Morus Tamás.

A humanizmus széles körű terjedéséhez a XV. század közepén nagyban hozzájárult Gutenberg korszakos jelentőségű találmánya, a könyvnyomtatás.

Raffaello - Lorenzo de Medici

Raffaello képe a Christie's aukciósház egy pár évvel ezelőtti árverésén kelt el 18,5 millió fontért - majdnem 6,6 milliárd forint -, miután 40 évig egy magángyűjteményben pihent. Ez volt az eddig kifizetett legnagyobb összeg egy reneszánsz festő művéért.

A humanizmus felszabadította a tudományos gondolkodást az egyház gyámsága alól. A XV. században a tudomány és a művészet még nem vált szét egymástól. Firenzében a mesterek körül formálódó művészeti műhelyek voltak a tudományos kutatás központjai. Foglalkoztak a festészeten és a szobrászaton kívül anatómiával, kémiával s a természetkutatás különféle más területeivel. Ilyen sokoldalú, a tudomány és a művészet majdnem minden ágát művelő, jellegzetesen reneszánsz egyéniség volt Leonardo da Vinci.

A tudomány elválasztása a művészettől a XVI. század vívmánya. Főként a csillagászat fejlődött. A bolygómozgás törvényeinek felfedezésével, a napközéppontú (heliocentrikus) magyarázatrendszer kidolgozásával új korszakot nyitottak. De jelentős találmányok születtek többek között a technika terén is, mint pl. az esztergapad, a tökéletesített szövőszék és a fonógép.

Mi újat hozott a cinquecento a korábbi század törekvéseihez képest?

Most már ismertek a valóság ábrázolásának művészi eszközei, s ezek birtokában a művészi szerkesztés és a lélekábrázolás elmélyítésén fáradoznak. A művészet ábrázolóeszközeinek elméleti problémái Leonardo művészetében jutnak végső megoldásukhoz. (Ezek az elméleti problémák a perspektíva, az anatómia és a fény-árnyék ábrázolásának törvényei.)

Ugyanakkor mély emberábrázolásával és a konstrukciós szempontok tudatosítása által új irányt kezdeményez. Vele egyidejűleg alakítja ki Michelangelo a cinquecento emberszemléletét. Munkásságában megjelennek a méltóságteljes, ifjúságukban is tökéletesen kifejlett, a köznapi fölé emelkedett lelki állapotot sugárzó alakok.

Ez a korszak Raffaello harmonikus művészetében éri el a klasszikus tökéletességet: a forma szépségét és kifejező erejét, a festői lágyságot, a kompozíció tökéletes egységét és gazdagságát. Michelangelo szenvedélyes és Raffaellónál erőteljesebb géniuszát nem elégíti ki a klasszikus tökéletességnek ez a formája, az elért eredmények monumentális összefoglalása.

Fiatalabb vetélytársát túlélve, a század második negyedében olyan irányt ad a művészet fejlődésének, amely később új korszak felé vezet: a barokk művészet kezdetei felé. (A reneszánsz és barokk közötti átmeneti időszak a manierizmus, amely egy ideig együtt él a késői reneszánsszal és a korai barokkal.)

Michelangelo Buonarotti

Michelangelo szülei elszegényedett nemesemberek voltak. Amikor a család Firenzébe költözött, a 13 éves Michelangelo tanulónak jelentkezett Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe.

Michelangelo
Rövidesen azonban új mester szárnyai alá került, a Medici-kertben munkálkodó Bertoldo szobrászhoz, aki Lorenzo de Medici szoborgyűjteményének őreként dolgozott. Bertoldo felfigyelt a tehetséges fiúra, és magához kérette az apját, és a gyerekért cserébe állást kínált neki.

Miután az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele. Részt vehetett a Medici-udvar irodalmi és tudományos társaságnak összejövetelein is. Michelangelo itt töltötte ifjúkorát, Lorenzo de Medici 1492-ben bekövetkezett haláláig.

Az udvar védettségében töltött évek után most kezdődnek Michelangelo életének nagy viharai és fájdalmai, amelyek egész későbbi munkásságát meghatározzák. Firenzében Savonarola szónoklatai felkelést szítottak a Medici család ellen. Végül elűzték a Medicieket, és Savonarola az államot teokratikus hatalommá alakította.

Savonarola
(TEOKRÁCIA = istenuralom, az a politikai rendszer, amely az uralkodót és a politikai hatalmat istennel közvetlen kapcsolatba hozza és istent, valamint az isteni törvényt tekinti igazi uralkodójának.)

Tartva a felkeléstől, Michelangelo először hazament szülővárosába, ahol anatómiai tanulmányokkal foglakozott, majd Velencébe és Bolognába utazott, ahol megfaragta a Szent Domonkos-síremlékegyüttes kiegészítő figuráit. 1496-ban a honvágy azonban visszavitte Firenzébe. Itt készült egyik munkája egy római bíboros birtokába került, aki az Örök Városba hívatta, ahol elkészítette a Pietà márványcsoportját.

Mire visszatért Firenzébe, a viszonyok alaposan megváltoztak: Savonarolát kivégezték és Firenze élére Soderini, Michelangelo egyik pártolója került. Ennek következményeként meg is kapta első munkáját, egy hibás, már néhol megfaragott nagy márványtömbből kellett szobrot faragnia. Így született 1501 és 1504 között a Dávid, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amelyet a kortársak il Gigante néven emlegettek, mivel több, mint 4 méter magas. A korábban elkészült Pietàval és a Dáviddal Michelangelo Itália legnagyobb mestereinek sorába emelkedett.

A művészettörténetben páratlan esemény, hogy a művészet legnagyobb alakjai egy időben egy városban éljenek. Firenzében ez mégis bekövetkezett, mert bár a felkelés elsodorta a Mediciek híres tudóskörét, Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, 1504-ben pedig Raffaello is letelepedett a városban. Michelangelo egyiküket sem kedvelte; számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak a siralom völgyében.

Ugyan vetélkedésre adott alkalmat a firenzei Signoriának az a határozata, hogy Michelangelo Leonardóval közösen fesse ki a kormánypalota (Palazzo Vecchio) egyik termét, de mindkét mű megsemmisült, még mielőtt a falakra festhették volna, sőt a kartonok is elpusztultak. Leonardo 1506-ban, Raffaello két évvel később hagyta el Firenzét.

Photobucket

0 megjegyzés:

Recommended Post Slide Out For Blogger