2010. március 15.

Festők a dekupázs-papírokról - a reneszánsz (2. rész)


1505-ben, az akkor 30 éves Michelangelot II. Gyula pápa Rómába hívta, mert óriási méretű síremlékre vágyott, amelyet a Szent Péter-bazilika kupolája alá helyeztek volna el, oda, ahol Szent Péter sírja is van. Ha elkészült volna, ma ez lenne a keresztény világ legnagyobb síremléke. Végül a pápa egy kevésbé nagyravágyó tervet fogadott el, amiért Michelangelo nagyon csalódott volt, de akkor lett igazán dühös, amikor a pápai kamara nem fizette ki a neki járó pénzt. Dühében elhagyta Rómát, de a pápának hamarosan sikerült megbékítenie és visszacsalogatnia. Michelangelo elkészítette a pápa életnagyságúnál nagyobb bronzszobrát egy bolognai templom főbejárata fölé, de ezt a művet hamarosan megsemmisítették.

II. Gyula 1508-ban azzal bízta meg Michelangelót, hogy IV. Sixtus pápa egykori vatikáni házi kápolnájának falait freskókkal díszítse. Mivel a freskófestésben nem volt nagy jártassága, firenzei festőket hívott segítségül, azonban hamarosan el is küldte őket, mert nem tűrt meg senkit maga mellett munka közben. Így festette meg közel négy év alatt a világ legnagyobb mennyezetképét.

Raffaello - II. Gyula pápa portréja
A hagyomány szerint senkit nem engedett be a kápolnába, amíg a munka tartott, maga a pápa is csak titokban nézhette meg a készülő művet. A freskót Mindenszentek napján, 1512-ben leplezték le. Michelangelo még egyszer visszatért a Sixtus-kápolnába, hogy 1535 és 1541 között megfesse az Utolsó ítéletet, a világ legnagyobb oltárképét.

Sixtusi kápolna

Ezek a megbízások hátráltatták a művészt abban, hogy a tervezett síremléket elkészítse. II. Gyula utódait nem nagyon érdekelte elődjük síremléke, de a pápai végrendelet végrehajtói állandóan zaklatták Michelangelót, aki végül 1515-16 körül befejezte a Mózest. A pápák lassanként rávették a végrendelet végrehajtóit, hogy elégedjenek meg egy egyszerűbb síremlékkel, így sikerült 40 év után 1545-ben felállítani az emlékművet.

X. Leó pápa megbízására Michelangelo homlokzatot tervezett a Brunelleschi által épített San Lorenzo-templomhoz, de az építkezés végül elmaradt. A második Medici pápa, VII. Kelemen őseinek síremlékét ugyan nem sikerült Michelangelónak befejeznie, de hét gyönyörű szobrot faragott hozzá, amelyek talán legtökéletesebb alkotásai. VII. Kelemen Lorenzo de Medici unokaöccse volt, ezért szeretett volna apjának, Giulianónak és nagybátyjának a firenzei San Lorenzo-templomban síremléket készíttetni. Michelangelo ezt a munkát szívesen elvállalta volna, de a pápa két másik Medicinek is készíttetett emlékművet, akiket szintén Lorenzonak és Giulianónak hívtak. Az emlékművön látható a négy napszak allegorikus megtestesítője, a Hajnal, az Alkony, a Nappal és az Éj.

(ALLEGÓRIA = képletes beszédet, hasonlításon alapuló gondolkodásmódot jelent. Legtöbbször az olyan művészi előadást értjük alatta, amikor az ábrázolás, jelenet vagy cselekvő és beszélő személyek mögött valami rejtett jelentést kell gondolnunk.)

Ezek az 1520 és 1534 között készült síremlékek Michelangelo művészetének legjelentősebb művei közé tartoznak. A következő években egyre nagyobb gyötrelmet jelentettek számára a személyiségétől távol álló feladatok, mint az Utolsó ítélet vagy a Szent Péter-bazilika munkálatai. Ő lett a bazilika főépítésze és az összes munkálat teljhatalmú irányítója.

Azt a tényt, hogy Michelangelo rajongott a szép, fiatal férfiakért, Rómában nyílt titokként kezelték. Szerelmei főleg a neki modellt álló férfiak közül kerültek ki; volt közöttük előkelő származású ifjú éppúgy, mint férfiprostituált. Michelangelót ezek a kapcsolatok nem egyszer méltatlan helyzetbe hozták: visszaéltek érzelmeivel vagy meglopták. Néhány kutató szerint ezek a szerelmek plátói szinten maradtak, s ennek oka lehetett Michelangelo mély vallásossága, valamint elkötelezettsége a platóni ideák iránt. Annyi bizonyos, hogy magánélete miatt soha nem tört ki körülötte nagyobb botrány.

Platon
(PLATONI IDEA = magyarázata hosszabb kifejtést igényel, ezért itt csak egy vonatkozása kerül megemlítésre: Platon egyik leghíresebb művében, az Államban kifejtette, hogy az állam arra való, hogy az erényt a világban fenntartsa s uralkodásra juttassa. Fő feladata polgárait erényesekké nevelni. Minthogy pedig az erény fő feltétele a tudományos megismerés, a filozófia, ezért minden jó államban a filozófiának, illetőleg a filozófusoknak kell uralkodniuk. Platon ezen ideája soha sehol nem valósult meg.)

1532-ben Michelangelo megismerkedett élete legnagyobb szerelmével, egy rendkívüli szépségű fiatal római nemessel, Tommaso de Cavalierivel (1516-1574), akihez több mint 300 szonettet és madrigált írt. Bár a korkülönbség 41 év volt, Cavalieri mindvégig hű maradt a művészhez, s kapcsolatukat Michelangelo szűk baráti köre is természetesnek fogadta el.

Utolsó évei

1547-ben súlyos csapásként érintette legkedvesebb barátnőjének, Vittoria Colonnának halála. A hölgy a pescarai őrgróf özvegye volt, híres költőnő, Michelangelo művészetének rajongója, a mester gyöngéd lelkű barátnője, akihez platonikus kapcsolat fűzte. Vittoria ideje legnagyobb részét egy viterbói kolostor magányában töltötte, ahol Michelangelo versekkel és levelekkel árasztotta el. Találkozásaikon inkább eshetett szó vallásról, Isten szeretetéről, mint művészetről, esztétikáról. Michelangelo haláláig hű maradt emlékéhez, tőle merített inspirációt a költészet iránti vonzalmában.

Hosszú öregsége idején misztikus láz vett rajta erőt, ami hozzájárult ahhoz, hogy szinte meggyűlölte művészetét. Valószínűleg emiatt a Rómába költözését követő években csak egyetlen szobrot alkotott. Mégis 1550 és 1555 között megfaragta saját síremlékére szánt Pietáját, amelyen Arimathiai József alakjában magát mintázta meg. Végül befejezetlenül hagyta, sőt darabokra törte. A szobrot helyreállították és 1722-ben a firenzei dómba került.

Michelangelo lassan mindenkijét elvesztette, rokonai, testvérei, hű szolgája, Urbino mind előbb haltak meg, mint ő. Egyedül maradt, de utolsó órájáig erős volt, telve akarattal.

Halála előtt egész szombaton és vasárnap dolgozott, nem tudva, milyen nap van. Hétfőn belázasodott, ezért nem lovagolt ki, mint rendesen, hanem visszaült a tűz mellé. Három nap múlva, 1564. február 18-án meghalt. Unokaöccse a következő éjszakák egyikén titokban Firenzébe vitette a holttestet, mert a rómaiak nem akarták elengedni. Ott ünnepélyes temetést rendeztek a San Lorenzóban, majd mauzóleumot emeltek számára a Santa Croce-templomban.

Michelangelo művészete

Fiatal korában két férfi, két teljesen különböző személyiség volt rá meghatározó hatással: Lorenzo de Medici és Savonarola. A Medici-udvarban a platóni akadémia által megismerte a pogány életörömöt, az élet élvezetét, a szépség egyeduralmát. A bölcselő Arisztotelész helyett a költői Platón lett a filozófia egyeduralkodója. Michelangelo sokat tanult itt, a társaságban való részvétele kritikai szellemét élesítette, emberismeretét mélyítette.

Savonarola egészen más elveket vallott. Kikelt minden művészet ellen, mely nem a vallást szolgálja, híveit felszólította, pusztítsák el azokat a festményeket, könyveket, melyek az élet szépségét dicsőítik.. Michelangelót borongós kedélye, társaságkerülő természete fogékonnyá tették az olyan kérdések iránt, amelyek az élet értelmét, a létezés célját feszegették, de amelyekre választ nem adott senki. Ezért találták szíven Savonarola szenvedélyesen ostorozó szónoklatai a bűnről, eget-poklot idéző felhívása a megtérésre. Míg alakjai a reneszánsz szépségeszményt testesítik meg, hiányzik a világukból az öröm, a boldogság, Michelangelo egyetlen művén sem ábrázolt ilyen érzelmeket. Ezért messze elkülönül a reneszánsz többi művészétől: hiányzik belőle a nyugalom, a szépségérzés, a harmónia. Alkotásainak szereplői mintha minden pillanatban vezekelnének amiatt, mert léteznek.

Mindez Michelangelo lelki alkatából következik. Életrajzírói kemény akaratú, nehéz természetű, tekintélyt nem tisztelő emberként írják le. („Mindenki fél tőled, még a pápa is” – írta egyik barátja.) Előnytelen külseje miatt kisebbrendűségi érzésekkel küzdött. Jellemzőek voltak rá a pánikszerű menekülések és a szinte üldözési mániáig fajuló érzések. Egész életében nagyon kevés hűséges barátja volt, nem tűrt meg maga mellett senkit. Bár családját szerette s mindig támogatta, hosszú ideig őket sem tudta elviselni. Életének eseményei csak fokozták pesszimizmusát, baljóslatú sejtelmeit. II. Gyula monumentális síremlékének kudarca nagy csapás volt művészetére. Szinte egész életében a pápák szeszélyeinek volt kiszolgáltatva, s ezért nem egy munkája befejezetlen maradt. Kénytelen volt elvállalni olyan feladatokat is, amelyek távol álltak tőle. Az a tény, hogy ezeket a feladatokat is hihetetlen magas művészi színvonalon oldotta meg, Michelangelo zsenialitásáról árulkodik. Örömtelen életének utolsó menedéke a művészet volt.

Sok gyötrelmet okozott neki homoerotikus vonzalma is. Bár „másságát” nyíltan vállalta, a testi szerelmet Platón tanításainak megfelelően próbálta szellemi síkra terelni. A platóni eszmények és a testi vágy közötti küzdelmét fejezte ki gyönyörű férfiakat ábrázoló szobraiban, festményeiben, vonzalmairól nyíltan szóló verseiben.

A szobrász

Michelangelo mindig is szobrásznak tartotta magát, és vitathatatlan, hogy legnagyobb hatású alkotásait ebben a művészeti ágban hozta létre. Munkamódszere egyedülálló. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz, csak egy egészen kis mintát nagyolt ki viaszból emlékeztetőnek, azután egyenesen a márványból faragta ki a művet, segédminta vagy modell igénybevétele nélkül.

Pieta
Több kisebb mű után az első alkotás, amely meghozta számára a hírnevet, a Jean Bilheres de Lagraulas bíboros megrendelésére készült Pietà („Krisztus siratása”) volt. Ez az egyetlen szobor, amelyet Michelangelo a kézjegyével látott el. A Madonna keblén húzódó szalagra ezt véste: MICHELANGELUS. BUONARROTUS. FLORENTINUS. FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette).

A Krisztust sirató Mária témáját eddig többször is feldolgozták az itáliai művészek, de Michelangelo az első, aki nem többalakos kompozíciót készített: Mária térdén tartja Krisztust, mint egy kisgyermeket. Feltűnő Mária fiatalsága, amit Michelangelo azzal indokolt, hogy Máriának fiatalabbnak kell lennie a Fiúnál, hogy mindörökké szűznek lássák, Krisztusnak viszont a halála után olyannak kell látszódnia, mint bárki emberfiának. Az anya keserve mellett a másik fő vonása a műnek Mária dúsan redőzött ruházata és Krisztus mezítelensége között feszülő ellentét. Ezen az alkotáson is látszik, hogy a fiatal művész milyen pontosan tisztában volt az emberi test formáival, szerkezetével.

Negyven évvel korábban Agostino di Duccio kezdte megmunkálni azt a márványtömböt, amely azóta várta Firenzében, hogy valaki kifaragja. Mikor Michelangelo megkapta a feladatot, azonnal egy nagy problémával szembesült: a követ nem csak megfaragták, hanem át is lyukasztották. Valószínűleg ezért került Dávid testsúlyt nem viselő bal lába olyan ferde helyzetbe. Az elkészült szobor a hagyományokkal ellentétben nem egy fiút ábrázol, kezében Góliát levágott fejével, hanem egy fiatal férfit a harc előtti pillanatokban. A mű a művész egyik legjellemzőbb vonását mutatja: az ábrázolt személy cselekvés előtti belső feszültségét látszólagos külső nyugalommal fejezi ki. A ruhátlan emberi test Michelangelo művészetének fő tárgya, érzelmeinek, gondolatainak tolmácsolója. A szobrot eredetileg a firenzei városháza közvetlen közelében állították fel, csak 1873-ban került a mai helyére.

Dávid

II. Gyula olyan feladattal bízta meg, amely Michelangelo egész életében a gyötrelmek forrása lett. A monumentális síremlékből mindössze néhány szobor valósult meg, közöttük a michelangelói művészet egyik remeke, Mózes.

Mint Dávid szobrán, itt is a kitörés előtti pillanatban ábrázolja a bibliai alakot, a feszültség felső fokán, amikor megtudja, hogy a népe bálványt imád. A szobor felsőteste az alsótesthez képest sokkal erőteljesebb, aminek az az oka, hogy eredetileg magasabban helyezték volna el, így az alsótest nem látszott volna. A szarvak jelenléte pedig a Biblia téves fordításából következik: a fejet körülvevő fénysugarakat (coronatus) szarvaknak (cornutus) fordították. A szarvak jelenléte egyébként csak fokozza az agresszív benyomást. Ehhez a síremlékhez tartozott még két „Rabszolga-szobor”, amelyet eltávolítottak és a Louvre-ba vittek.

Mózes

A VII. Kelemen pápa által tervezett Medici-síremléket 45 évesen kezdte el, de csak 70 éves korában állították össze elkészült részeit a firenzei San Lorenzo-templom Medici-kápolnájában.

Medici síremlék


A pápa eredetileg négy síremléket akart, de csak kettő készült el, azok is a család kevésbé ismert tagjainak részére. Michelangelo rendkívül kevés portrét készített, közöttük van a két Medicit ábrázoló alkotása.

Az Alkony


A két kőkoporsó fedelén két-két alak helyezkedik el: Lorenzo de Medicién, Urbino hercegéén a Hajnal női és az Alkony férfi megtestesítője, Giuliano de Medicién, Nemours hercegéén az Éj női- és a Nappal befejezetlen férfialakja.

A Nappal


Mindannyian az idő múlását jelzik, mely magával ragad az örökkévalóság felé: sötétek, nyugtalanítóak és komorak. Michelangelo az Éj szájába adja híres verssorait:

Aludni jó, és kőből lenni még jobb,
míg szégyen s gyalázat úr a világon.
Mily szerencse: se éreznem, se látnom!
Ne kelts föl hát, s ó! csendesen beszélj ott.


Az Éj


Élete vége felé több Pietàt is készített, amelyeket szinte szétfeszít a fizikai és szellemi szenvedés. Halála után a hagyatékában találtak egy megkezdett szoborcsoportot, amelyet Rondanini Pietànak neveztek el. A két hihetetlenül megnyúlt alak minden másnál megindítóbb együttest alkot.

A festő

A Sixtus-kápolna mennyezetfreskója

Michelangelo nem volt festő, és soha nem is akarta, hogy annak tartsák. Miután Leonardóval közös megbízatása nem jött létre, nem is foglalkozott festészettel egészen addig, míg II. Gyulának eszébe nem jutott: mi lenne, ha kedvenc szobrásza festené ki a Sixtus–kápolnát.

A festészetben Michelangelo legközvetlenebb elődjének Luca Signorellit tekintik, akinek élete szintén Firenzéhez köthető, de fő műve az orvietói katedrálisban látható Utolsó ítéletet ábrázoló freskóciklus. A kárhozottak testi-lelki szenvedéseit igen szuggesztíven ábrázolta. Kompozícióit nagyvonalúan, felesleges részletezés nélkül alkotta meg, és ezzel felkeltette Michelangelo érdeklődését. De a Szent családot ábrázoló Doni tondón Michelangelo az érzelmeknek olyan ábrázolását adja, amelyet Signorellinél nem lehetett tapasztalni. Az Agnolo Doni esküvőjére készült képet okkal nevezték festett szobornak: Michelangelo nagy gondot fordított a testek plasztikus ábrázolására.

Michelangelo a Sixtus-kápolna kifestésére szóló megbízást tulajdonképpen a szakmai féltékenységnek „köszönhette”. Bramante, aki féltékeny volt a művész sikereire a pápánál, rábeszélte II. Gyulát, hogy a szobrászt bízza meg ezzel a munkával. Biztosra vette, hogy Michelangelo, akinek nem volt sok gyakorlata a freskófestésben, belebukik. Mivel a pápa jó ötletnek tartotta, Michelangelo kénytelen-kelletlen beleegyezett.

A kápolna egy 48 méter hosszú és 18 méter széles téglalap alakú terem, amelynek oldalait a quattrocento híres festőinek freskói díszítették, de a 25 méter magasságban lévő dongaboltozat üres volt. Michelangelo a hatalmas felületet festett hevederívekkel és párkányokkal tagolta, és az így létrejött négyzetes mezőkbe kerültek az egyes kompozíciók. A művész szinte egyetlen ihlető forrása a Biblia volt. A középső freskók a világ teremtését és az ember bibliai őstörténetét ábrázolják. Itt látható a Sixtus-kápolna legismertebb festménye, az Ádám teremtése. Lentebb váltakozva prófétákat és szibillákat festett a boltcikkelyek közé, akik a nagy, megváltó eseményt várják. Közülük a leghíresebb, leginkább megcsodált A delphoi szibilla. Jónás, a sorban az utolsó próféta, aki a legerősebb látnoki képességekkel bír, az oltár fölé került, és felfelé néz. Fölötte ott lebeg az Úr, a világosság és a sötétség szétváló kavargásában.

Ádám teremtése
Michelangelónak sok nehézséggel kellett szembenéznie azon kívül, hogy nem ismerte a freskótechnikát. Amikor már megfestette a boltozat egy részét, azon fehér sóréteg ütött ki, ezért újra fel kellett állványozni. Pénzügyi gondok is hátráltatták munkáját, mert a pápa a franciákkal hadakozott. A festés befejezése után sokáig kínozták szembajai.

Michelangelo még VII. Kelementől kapott megbízást egy oltárkép elkészítésére, de a pápa halála miatt a kivitelezés elmaradt. A mennyezet kifestése után huszonkét évvel, III. Pál parancsára fogott újra munkába, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Az elkészült mű 17 méter magas, 14 méter széles és a 230 négyzetméternyi területen 391 alak látható. Michelangelo Megváltója a képen mint ifjú Jupiter jelenik meg, hogy kezének intésére a gonoszok a mélybe zuhanjanak, és felfelé szálljon a jámborak lelke. Nem véletlenül jegyezték meg az életrajzírók, hogy ez Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve. Krisztus nem ítélkező, hanem inkább bosszúálló és az egész műről a megváltás optimizmusa helyett az örök kárhozat pesszimizmusa érződik.

Utolsó ítélet
A kompozíció közvetlen képet ad Michelangelo művészi felfogásáról, stílusáról, amely nem a festő, inkább a szobrász stílusa. Az alakokat egymás mellé rendezte, egyikük sem lép ki a síkból, éppúgy, mint egy domborműben. Tartózkodik a messze hátranyúló tér éreztetésétől, amely szintén a dombormű sajátossága. Egyes alakjai inkább plasztikai, mint festői alkotások, a vezető szerep a rajzé és a formáé, a fény és árnyék alárendelt szerepű. Igazán a mozgó alakok ábrázolásában érezte jól magát, éppen úgy, mint egy szobrász.

Az építész

Ha Michelangelo nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis, a híres firenzei építészek mind az ő köpenyéből bújtak ki, az ő stílusában dolgoztak.

A firenzei származású pápák nem csak Róma, hanem városuk érdekében is adtak neki megbízásokat. VII. Kelemen ragaszkodott hozzá, hogy Michelangelo építse meg a firenzei Bibliotheca Laurenziana épületét a San Lorenzo-kolostorban. A munka 1525-ben kezdődött, de csak Michelangelo távozása után fejeződött be. Az ő szóbeli utasításai alapján folytatta az építkezést Vasari, Tribolo és Ammanati. Az épület tökéletes példája a díszítés és az építészet egységének. Az épület szűk, magas terű, falba mélyesztett kettős oszlopainak motívumát talán egy római síremlék sugallta.

Bibliotheca Laurenziana
A következő nagyobb munkája Rómában volt, a Palazzo Farnese befejezése. Az építkezést Antonio da Sangallo kezdte el, de miután elkészült a földszinttel és az első emelettel, 1546-ban bekövetkezett halála miatt az építkezést Michelangelo folytatta, megváltoztatva Sangallo terveit. A változtatások a külső homlokzaton a legszembetűnőbbek, de neki köszönhető a második emelet gyönyörű ablaksora is.

A Szent Péter-székesegyház

Ezután következett élete építészeti főműve a Szent Péter-székesegyház kupolája és apszisa.

(APSZIS = eredetileg a klasszikus római építészetben a bazilika legtöbbször félkörös, fülkealakú része, amelyben a szószék állt. Tágabb értelemben a templom szentélyének végződését jelenti. Ez a végződés lehet félköríves, mint az ókeresztény bazilikában, sokszögű, sőt lehetnek oldalhajói és sugárkápolnái is, például a román és gótikus stílusú templomokban.)

Szt. Péter székesegyház
A megbízást eredetileg Bramante kapta, de ő 1514-ben meghalt. Utána Raffaellót bízták meg, de ő nem volt a legmegfelelőbb személy erre a munkára. Halála után Antonio da Sangallo folytatta az építkezést, és miután ő is meghalt, nem volt, aki a kivitelezést vezesse. Így lett pápai parancsra Michelangelo a székesegyház építésének vezetője. A művész a szerződésben kikötötte, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül, kizárólag Isten iránti szeretetéből szolgálja az egyházat. Erre azért volt szükség, hogy a tervek megváltoztatása miatt a megvesztegethetőség minden gyanúját eloszlassa.

Michelangelo elsősorban a tervek egyszerűsítésére törekedett, elhagyta azokat az elemeket, amelyek gyengíthették a falak teherbíró képességét, ugyanis a kupolát teljesen áttervezte. Bramante a Pantheonra emlékeztető kupolát tervezett, amely belülről gyönyörű, de kívülről nem túl látványos. Michelangelo kupolája a firenzei dóméra hasonlít, így amit elvett a terjedelemből, visszaadta magasságban. Már nem érte meg a kupola felépítését, de fennmaradt részletes terve, amely alapján kisebb változtatásokkal felépítették. Ma ez a kupola jellemzi leginkább a székesegyházat hatalmas, 131 méteres magasságával. Olyan nagy hatással volt a későbbi építészekre, hogy szerkezeti megoldásait sok helyen felhasználták.

Nemcsak a kupola, hanem - a homlokzat kivételével - a székesegyház teljes külső képe Michelangelo műve. Az apszis mutatja leginkább építészeti stílusát, félköríves falain végigfutó attikájával, a világi építészetből származó, de hatalmas méretű ablakaival, balkonjaival. Az építészek hosszú sorából talán egyedül Michelangelo volt képes arra, hogy a Szent Péter-székesegyház épületét igazi vallásos szellemmel ruházza fel.

A költő

Michelangelo látszólag nem sokra becsülte verseit, mint ez barátainak írt leveleiből kitűnik. De a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. Bár a szavak világában nem mozgott olyan biztonsággal, mint más művészetekben, versei nem elhanyagolható részét képezik életművének.

Fiatalabb éveiből nem maradt ránk sok műve, mert 1518-ban hirtelen indulattól vezérelve megsemmisítette őket. Ami az utókorra maradt, az is felbecsülhetetlen ritkaság az irodalom világában: Michelangelo az öregkor költője. Követhetjük életét az időskori szerelmektől a késő öregkori zsoltárokig.

Két nagy költő hatott rá: Dante és Petrarca. Egykorú tanúságok szerint Dante írásainak legjobb ismerői közé tartozott, kedves olvasmánya volt az Isteni színjáték, tehetségének rokonsága is hozzá vonzotta. Petrarca művészetével a Medici-udvarban ismerkedett meg: Lorenzo de Medici célja a nemzeti nyelvű költészet volt, és ehhez mintaképül nem is kínálkozhatott más, mint Petrarca lírája.

Michelangelo nem tartozik a könnyen befogadható költők közé, bár témái nem túl változatosak: szerelem, szépség, művészet, halál. Bőven vett át példaképeitől elemeket, de költészete jellegzetesen michelangelói, zord felségességével, nagy indulataival, hatalmas szenvedélyeivel, nyers formáival.

Legkorábbi verse 1504-1505-ből maradt fenn, de nem tudjuk, kihez írta. Szerelmeiről számos verset írt, Cavalierihez több mint 300 verset. Különleges helyet foglal el költői életművében a Francesco Bracci halálára írt 48 epigramma. A fiatal fiú 15 éves korában halt meg, alig egy évvel megismerkedésük után. Nem valószínű, hogy Michelangelót szerelem fűzte az ifjúhoz, inkább arról lehet szó, hogy központi helyet foglalt el a Rómában élő firenzei menekültek összetartó társaságában. Hirtelen halála mély szomorúságot keltett a száműzöttekben, és ez a szomorúság az akkor divatos költői stílusban nyert kifejezést. Michelangelót kérték fel a síremlék megépítésére, és az két év múlva el is készült. Az epigrammák ez alatt a két év alatt íródtak.

Vittoria Colonnához fűződő barátsága tíz éve alatt sok szonettet írt az asszonyhoz. Michelangelo a marchesa „isteni szellemébe szerelmes volt; szíves viszontszeretetre talált nála” (Condivi). Az asszony halála soha el nem tűnő űrt hagyott életében.

Vittoria Colonna
Michelangelo költeményeit először déd-unokaöccse, az ifjabb Michelangelo adta ki Firenzében, 1623-ban, de előzőleg eltüntetett mindent a versekből, ami férfiszerelemre, főleg Cavalierire utalhatott.

A költő versei sokáig ebben a meghamisított formában terjedtek el, egészen 1863-ig, amikor Cesare Guasti kiadta Michelangelo költeményeit eredeti szövegükkel. Ez alapján jelent meg Carl Frey kritikai kiadása Berlinben 1897-ben. Máig ez az alapja minden Michelangelo-kiadásnak.

Michelangelo: XLV

Miként ott lappang, s feltámad a kőben
a kalapács alatt
egy-egy élő alak,
s úgy nő, ahogy fogy a kő többlete:
éppen így rejti, hölgyem,
aggódással tele
lelkünk szép műveit a test merő
fölöslegének nyers és durva kérge.
Csak te tudsz fölemelni
gyarlóságom fölébe,
mert bennem nincs rá akarat s erő.

(Rónay György fordítása)
A líra gyöngyszemei - Még ha kőből lennél is
Szukits könyvkiadó, Szeged

Photobucket

0 megjegyzés:

Recommended Post Slide Out For Blogger