2010. február 1.

A megrepedt tál története


Amíg egy üvegtányérokról szóló munkafüzetet készítettem, eszembe jutott egy kedves történet egy megrepedt porcelán tálról, amely a Cseresznyefa utca 17-ben állt, a kandalló párkányán.

Ebbe a házba szállt alá csodás papagájfejes ernyőjén Mary Poppins Jane-hez, Michael-hez és az ikrekhez.

Egyik délután Jane mérgében a faliórához vágta a festékesdobozát, ami innen visszapattanva a finom porcelán tálnak ütődött. A tálon hosszú repedés futott végig.

„Jane nagy meglepetésére azt vette észre, hogy az egyik festett kisfiú elejtette a gyeplőt, lehajolt, és most két kézzel szorongatja a térdét. A másik kettő megfordult, és részvétteljesen nézi.

- De hiszen... - kezdte Jane félig magának, félig az ismeretlen hangnak - én ezt nem értem. - A fiú a tálon felemelte fejét, és Jane-re mosolygott.

- Nem érted? Gondolom. Észrevettem, hogy te meg Michael gyakran a legegyszerűbb dolgokat sem értitek, igaz?

És nevetve a testvéreihez fordult.”


Egy erős kéz megragadta Jane-t és húzta-húzta a tál felé, át a repedésen, amíg Jane egy fákkal szegélyezett réten nem találta magát. Énekelve eredt futásnak a kisfiúkkal, át a réten, az erdő felé.

„Futottak a lovacskák, húzták magukkal Jane-t, egyre távolabb a gyerekszobától.

Jane egyszer csak pihegve megállt és hátranézett; nézte a nyomot, amit a pázsiton hagytak. A mező túloldalán a tál peremét látta. Egészen kicsinek látszott, és nagyon-nagyon távolinak.”
(…)
„Most már az égerfák sűrű lombjának sötétjében húzták magukkal Jane-t. Lábuk alatt zörgött az avar, olykor hangos szárnycsattogással galamb rebbent ágról ágra. William vörösbegyfészket mutatott Jane-nek az ágak között, Everard meg letört egy zöld leveles gallyat, és koszorút font Jane feje köré. De akármilyen barátságosak voltak is, Jane félt, remegett, és csak akkor lélegzett fel, amikor kiértek az erdőből.

Jane borostyánnal befuttatott hatalmas kőházat pillantott meg. Még soha életében nem látott ilyen régi házat, és úgy érezte, mintha a ház fenyegetően feléje hajolna. A lépcső két oldalán egy-egy kőoroszlán lapult, mintha ugrásra alkalmas pillanatot lesne.

Jane megremegett, amikor a ház árnyéka ráesett.

- Nem maradhatok sokáig - mondta kényelmetlenül. - Késő van már.”

A kandalló mellett dédapó ült, aki már nagyon várta Jane-t:

„- Itt maradsz. Itt a helyed, nem máshol. Visszakerültél a múltba, ne feledd! Az ikrek és Michael, de még apád és anyád sem született meg; a Cseresznyefa utca tizenhetes számú házat még meg sem építették. Nem mehetsz haza!”

Jane-t nagyon megrémítette az a lehetőség, hogy lakolnia kell, mert eltörte a tálat és hangosan szólongatni kezdte Mary Poppinst, hogy jöjjön már el érte és szabadítsa ki! Ahogy egyre jobban kiabált, szorosan összezárta félelmében a szemét.

Hagyta, hogy egy kéz megragadja, és magával húzza.

„Kétségbeesetten botorkált a száguldó léptek nyomában, és csukott szemmel is érezte a sötét árnyékot a feje fölött, a nedves földet a talpa alatt.

Mi lesz vele? Hová, jaj, hová viszik? Ó, bárcsak ne lett volna olyan mérges!


Az erős kéz egyre húzta, és Jane napfény melegét érezte az arcán, és egy éles fűszál horzsolta a lábát, ahogy továbbvonszolták. Azután hirtelen két erős kar - mintha vasból volna - zárult össze körülötte, felemelte, és meglendítette a levegőben.”
(…)
„A két kar, amely oly szorosan ölelte, Mary Poppins karja volt, és a láb, amelyet Jane oly dühösen rugdalt, Mary Poppins lába.

- Jaj! - hőkölt vissza Jane. - Maga volt az, Mary Poppins?! Azt gondoltam, nem hallotta, hogy hívtam! Azt gondoltam, örökre ott tartanak. Azt gondoltam...

- Némelyek - jegyezte meg Mary Poppins, és gyengéden talpra állította Jane-t - túlságosan sok mindent gondolnak, annyi bizonyos. Töröld meg a szemedet, kérlek!

Kék zsebkendőjét Jane kezébe nyomta, és nekiállt ágyazni.

Miközben a nagy, kék zsebkendővel törölgette szemét, könnyáztatta arcát, Jane körülnézett a jól ismert szobában. Ott van a foszlott szélű szőnyeg, ott a játékpolc és Mary Poppins karosszéke. Jane-t meleg biztonságérzettel töltötte el és megvigasztalta ez a látvány. Hallgatta az ismerős zörejeket, ahogy Mary Poppins tett-vett, és lassan elült a rémülete. Elöntötte a boldogság.

„Nem is én voltam az, aki olyan dühös volt - mondta magában. - Egészen biztosan valaki más volt!”






És csak ült ott, és azon törte a fejét, ki is lehetett az a Valaki Más...

- Egyszerűen képtelenség! - morgott egy kicsit később Michael, amikor Jane elmesélte kalandját. - Hiszen bele sem férsz a tálba!

Jane elgondolkodott. Amint elmesélte a történetet, valahogy ő is képtelenségnek tartotta.

- Lehet - ismerte be. - De akkor egészen valóságosnak látszott.

- Azt hiszem, csak kigondoltad. Te mindig mindenfélét gondolsz - mondta kissé gőgösen Michael, mert ő aztán sosem gondolkodott.

- Ti, meg a gondolataitok! - mondta haragosan Mary Poppins; félretolta őket, és ágyacskájukba rakta az ikreket. - Most pedig - vetette oda, amikor már jól betakargatta Johnt és Barbarát -, talán nekem is lesz egy-két nyugalmas percem.

Kihúzta kalapjából a tűket, a kalapot pedig visszarakta a papírzacskóba. Kikapcsolta aranyláncát, és gondosan betette a fiókba.





Azután kibújt kabátjából, kirázta, és felakasztotta az ajtó mögötti fogasra.

- Nini, hova lett az új sálja? - kérdezte Jane. - Elvesztette?

- Nem veszthette el! - mondta Michael. - Amikor hazajöttünk, még rajta volt. Láttam!

Mary Poppins rájuk förmedt.
- Lennétek szívesek a magatok dolgával törődni?! Az enyémet meg bízzátok rám!

- De hiszen én csak segíteni akartam... - kezdte Jane.

- Tudok én magamon segíteni, nagyon köszönöm! - mondta Mary Poppins, és szipogott.





Jane odafordult Michaelhoz, hogy összenézzenek. De ezúttal Michael volt az, aki ügyet sem vetett rá. Bámult a kandallópárkányra, mintha nem hinne a szemének.

- Mi az, Michael?

- Mégse csak kigondoltad! - suttogta a kisfiú, és odamutatott.

Jane felnézett a kandallópárkányra. Ott hevert a finom porcelán tál, végigfutott rajta a repedés. Ott volt a mező, ott volt az égerfaerdő. És ott volt a három lovacskázó kisfiú is, kettő elöl, egy meg mögöttük futott az ostorral.

Hanem - a kocsis lábára valaki apró, fehér zsebkendőt kötött, a pázsiton meg, mintha valaki futtában vesztette volna el, egy piros-fehér kockás sál hevert. És az egyik végén nagy, fehér címke, rajta pedig a monogram: M. P.

- Hát ott vesztette el! - mondta Michael, és bölcsen bólogatott. - Mondjuk meg neki, hogy megtaláltuk?

Jane körülnézett. Mary Poppins épp a kötényét gombolta, és olyan arccal nézett maga elé, mintha az egész világ megsértette volna.

- Inkább ne - suttogta Jane. - Azt hiszem, tudja.

Jane egy pillanatig csak állt ott, bámulta a repedt tálat, a csomóra kötött zsebkendőt meg a sálat.

Azután vadul átszáguldott a szobán, és a suhogó-ropogó kötényes alak nyakába ugrott.

- Jaj! - kiáltott Jane. - Jaj, Mary Poppins! Sohase leszek rossz többé!

Halvány, hitetlen mosoly villant meg Mary Poppins szája sarkában, ahogy kisimította köténye ráncait.”



Ezért is jó néha elővenni pár „kedves” mintát (csak úgy „kedvesnek” hívom őket magamban), mert amíg velük dolgozunk és belevágunk az ollóval a papírba, mi is átléphetünk egy ilyen repedésen a teremtett világunkba és a készülő tárgynak nem csak díszítést adhatunk, hanem lelket és történetet is, a közös történetünket.

(Az idézetek P. L. TRAVERS: A CSUDÁLATOS MARY VISSZATÉR c. könyvéből valók, Wiesner Juliska 1937-ben megjelent szövegének felhasználásával fordította Borbás Mária.)

Photobucket

0 megjegyzés:

Recommended Post Slide Out For Blogger