2016. január 14.

Tűsarok és festőecset - avagy egy metamorfózis története - 1. rész

Percek óta próbálom lemosni a festéket a kezemről, pedig egy része már ecsetmosás közben leázott ... Módszeresen a helyére teszem a festékes tégelyeket, színek és funkciók szerint sorakoznak a polcokon. Odáig vagyok az ecseteimért! Szeretem, ahogy a szőrszálak alatt összemosódnak a színek, a végtelen változatosságuk mindig lenyűgöz.


Tovább forgatom az előttem lévő nyers fa dobozt, nézem minden oldalról és próbálom elképzelni, hogy fog mutatni rajta ez, vagy az a minta. Nagyot kortyolok a már kihűlt teámból. Jófajta csend van itt a kuckómban. Otthonosan érzem magam a festékek, ecsetek és ragasztók között. Minden körülöttem lévő darabnak története van. A papírfecniken ötletmorzsák. A jegyzetfüzetek teleírva festési, díszítési technikákkal.

Valamilyen ihletet keresek. Pergetem a nyitott album lapjait és hirtelen megállok az egyik oldalnál. Nézem a megsárgult fotókat, de gondolatban már máshol vagyok.


SZERDA

Egy több, mint tíz évvel ezelőtti decemberi reggelen találom magam. Már csak pár lépésre vagyok a mertóállomástól. Sietek, mert kicsit késésben vagyok. Hideg van, talán mégsem ezt a vékonyabb kosztümöt kellett volna felvennem.

A táskámban babrálok és közben túlmegyek az újságosstandon, de valamiért visszafordulok. Nem tudom mit akarok venni és aligha fogom megtudni, hogy miért pont egy német barkácsolós, kreatívkodós újságra esik a választásom. Soha nem veszek ilyen jellegű lapot. A metrón ülve pár perc alatt végzek is vele, mert igazából egyetlen cikk és fotó sem köt le.

Minek vettem meg? Most még 20 percig bámulhatom az elsuhanó sötét ablakokat!

... Csináld meg ezt vagy azt a karácsonyi díszt saját magad ... érdekel ez engem???!!! ... tényleg ... na, ne már! ... majd veszek valamit készen ... se időm, se energiám ... hogy festék is kell hozzá? Szuper! Mert az egy darab sincs otthon! (Minek lenne???)

A cégnél éppen beesek az első megbeszélésre. A téma: első negyedév (Q1) kommunikációs stratégia. Brainstorming. Egy 800 fős, több részleggel bíró multinál ez nem fél óra.

Ebédidőre végzünk. Visszaülök a gépem mellé és a belső kamerán megnézem, mekkora sor van az ebédlőben, de tűrhető, ezért elindulok. A nagyobb belső folyosón és hallban a falakon a legújabb képzőművészeti kiállítás képei a falakon. Minimalista dizájnú asztalok és székek a sarokban. A hely nyugalmat sugároz és inspiráló, a vibráló színű képekkel. Az ebédlőben kellemes moraj. A mágneskártyámról leolvassák melyik menüsort választottam és máris adagolják. Éhes vagyok.

Holnap sajtótájékoztató. Végig kell hívnom az újságírókat. Késő délután még lesz egy utolsó egyeztetés a résztvevőkkel, ki miről beszél és mennyit.

Hirtelen megszólal a telefonom időzítője - föl kell mennem a vezérigazgató szobájába, mert ott lesz az egyik kollégánk búcsúztatója. Nyugdíjba megy. A cég indulásától itt dolgozik. Terike. Terike önmagában egy intézmény, aki egyetlen egyszer sem felejt el rád mosolyogni. Csak át kellett küldeni e-mailben, hogy melyik tárgyalóba mit szeretnénk kérni, meg mikorra és csodálatos rendben ott sorakoztak a csészék, kockacukrok és teafilterek, na meg a kávés termoszok - az egyik "svéd" felirattal (ebben volt az ihatatlan, gyenge kávélötty ... ). Terike elköltözött vidékre és a vezérigazgató azt kérte, hogy ezen a napon hadd legyen ő a sofőrje, szeretné hazavinni, hogy ne kelljen vonatoznia. Így egy kis koccintás után bepakoljuk a sok-sok virágot a Volvo csomagtartójába és csak nézünk a kikanyarodó autó után. Jó ez a nap ... sok minden miatt ...

Késő estére érek haza. Nem vágyom semmire, csak aludni. Még kipakolom a táskámat, mert reggel nem lesz rá időm. Az ominózus újságot az asztalra teszem, a többi folyóirat tetejére és megpróbálom átverekedni magam "otthoni üzemmódba", ami olykor egy-két órába is beletelik.

Kellene valami agymosós dolog, elfoglaltság ... mert azt aztán sehol nem tanítják, hogy kell ezt csinálni ...


CSÜTÖRTÖK

REGGEL


Az óra csörgésére ébredek. A szokásos reggeli rutin. Próbálom végiggondolni az aznapi teendőket. Zuhanyzás közben a sajtótájékoztatón töprengek - remélem, minden a helyére került és simán lemegy. A gyomrom helyén csak egy gombócot érzek, de azért letuszkolok egy pirítóst.

Nem, nem lehet megszokni, bár korábban azt hittem, hogy a rutin, a jó pár éves tapasztalat oldja a görcsöt. Még hajat kell szárítanom, egyik ujjamon kijavítani a körömlakkot (ez is pont most pattogott le!) és már percek óta állok a szekrény előtt ... Igen, igen ... az a kérdés ... "mit vegyek fel?", mert három helyre kell mennem: délelőtt átadni egy alapítványnak az adományokat (ide valami elegánsan sportos cucc kellene), délben a sajtótájékoztatóra (formális kosztüm) és este a céges karácsonyi partyra (amolyan kisestélyi). Nálam nem működik ez az "előző este kikészítem". Az ágy már tele van ruhákkal, de nem jutok dülőre. Közben vészesen fogy az időm. Betuszkolok pár variációt a kis, kerekes bőröndömbe. Utolsó pillanatban még egy másik pár cipőt is, mert tűsarkúban nem bírom ki a napot. (Erről tudnék mesélni ... amikor a Művészetek Palotájában kisestélyiben, mezítláb rohangáltam a különböző helyszíneink között ...)

Még annyi időm marad, hogy az asztalról összeseperjem a dossziéimat, jegyzeteimet, laptopomat. A sminkes táskámért már az ajtóból fordulok vissza.

Éppen időben érek be. Ahogy rákanyarodok az útra és meglátom az emelkedő tetején álló nem hivalkodó, de mégis monumentális épületet azonnal megnyugszom. Megint bénázok a mágneskártyával és csak többedik próbálkozásra tudom felnyitni a sorompót. A hátsó ajtón megyek be, mert az közelebb van a PR osztályhoz. Gyorsan leszaladok az ebédlőbe egy pohár tejért, és sajnos egy sütinek nem bírok ellenállni. (Otthon javarészt üres a hűtőm, nincs időm bevásárolni ... vagyis kevés útbaeső bolt hajlandó a nyitvatartásával a munkarendemhez igazodni ...)

Átfutom még egyszer a kiküldendő, kiosztandó sajtóközleményt, de nem megy egyszuszra, mert egyfolytában cseng közben a telefonom. Egyik témából esem a másikba: történt-e előrelépés a szkopjei prezentációval kapcsolatban (hja, éppen tegnap derült ki, hogy két rendezvényt szerveztek egymásra ... még nem tudom mit kezdjek a helyzettel), milyen szállodában fog lakni a vezérigazgató (hirtelen azt sem tudom, hogy milyen esemény kapcsán és melyik országban ...ja persze, a vitorlásverseny, ami globális szponzoráció, föl kell hívnom a svédeket). Éppen eldöntöm, hogy öt percig nem veszem fel a telefont, de a vezérigazgató-helyettes hív, hogy kiment-e a cég újévi koncertjére a meghívó egy bizonyos embernek (így visszaülök a gépemhez és kibogarászom az információt a listák tengeréből).

Indulnom kell, mert át kell érnem a város másik végébe, de előtte még átnézem gyorsan az olvasatlan e-maileket. Az egyiken megakad a szemem. Na ne!!! A sajtóközleményben meg kell változtatni valamit - áll a svéd anyacég levelében. Próbálom telefonon elérni a szakfordítót, mert az angol nyelvű távközléstechnikai szöveg magyarrá varázsolását nem rázom ki a kisujjamból - de nem veszi fel. Megkönnyebülésemre a témáért felelős kollégám bent van, gyorsan átrohanok hozzá a másik épületszárnyba. (Milyen jó, hogy nem tűsarkúban vagyok ...) Viszonylag hamar végzek, de a változtatásról még tájékoztatnom kell a vezérigazgató-helyettest - mégis csak ő tartja a sajtótájékoztatót ... Már nincs időm levelet írni.

Még gyorsan kiaggatom a bőröndből a ruháimat a kis raktárunkba. Az esti blúzom otthon maradt ... mindegy, majd megoldom valahogy ...

Közben, telefonnal a fülemen, próbáljuk betuszkolni az adományokat a csomagtartóba (az alapítványt is fel kellene hívnom, hogy pár percet kések). A levegőt kicsit kapkodva olvasom be a vezérigazgató-helyettesnek a változtatásokat, míg a metsző decemberi hidegben ráfagy a kezem a papírlapra.

Indulás előtt beugrom a fürdőszobába egy sminkigazításra. Még ez is ...!!! Az asztalomon felejtettem a mágneskártyámat, így viszont nem tudok innen visszajutni. De éppen időben érkezik valaki, hogy beengedjen ...

Még csak reggel fél 10 van ...

Leszállítom az alapítványnak az adományokat, szolidan ünnepélyes keretek között átadom, majd beugrom a szomszédban lévő bevásárlóközpontba venni valami használható blúzt estére. Hamar rájövök, hogy ez nem lesz egyszerű: egy) nem ismerem a helyet, gőzöm sincs melyik boltba menjek be, ezért egyik után megyek a másikba, kettő) az első négy butikban közlik, hogy nem árulnak ekkora méretű ruhákat, próbálkozzak az XXL boltokban (csak megjegyezném, hogy 44-es méretről van szó), ezért az ötödikbe már azzal a nyitókérdéssel megyek be, hogy van-e bármi ebben a méretben. A kifejezetten önbizalomnövelő vásárlás után rohanok vissza a céghez.


DÉL

Éppen visszaérek az asztalomhoz, amikor kiderül, hogy a soronkövetkező év végi sajtófogadást új helyszínre kell áttenni, de tartalmilag is javításra szorul. Már majdnem kimentek a meghívók ... de most egyszerűen nincs időm ebben elmélyedni, mert el kell indulnom a mostani sajtótájékoztató helyszínére.

Gyorsan átöltözöm, a formális munkaruhába :-), befejezem a reggelimet és átfutom az újabb e-maileket (... csak most ne akarjon tőlem senki semmit! ...) és a kivonatolt sajtófigyelést, hátha van olyan téma terítéken, amibe az újságírók belekérdezhetnek, pl. léptek-e valami olyat a globális versenytársak az elmúlt 24 órában, amire nekünk reagálnunk kellene, ha kérdezik. (Na mert ha van, akkor még lehet kérnem kell egy hivatalos állásfoglalást a cég svédországi központjából ... és ezt a sajtótájékoztatót tartók tudomására is kell hoznom.)

Úton a szálloda felé átvillan az agyamon, hogy lemondtam-e az esti színházat, vagy csak akartam?

Közben megszólal a telefonom, az egyik nagy ügyfelünk kommunikációs osztályáról hívnak, hogy a minap (egy nagyobb ünnepség keretében) átadott homokszobor bizonyára szállítás közben megsérült, mert úgy néz ki, mintha letört volna belőle egy darab. Lázasan próbálok visszaemlékezni ... de az egész üvegbúra alatt volt és nem csak egy egyszerű homokvár ... és volt benne egy olyan rész, ami úgy nézett ki, mintha leomlott volna ... pedig dehogy. - Utánanézek, mindjárt visszahívlak! Felhívom a szobrászművészt, aki elmagyarázza a gyártási technológiát, a szobor törhetetlen. Visszahívom a kommunikációs osztályt, mindenki megnyugszik.

A rendezvényteremben minden a helyén, a mikrofonok működnek, a technika működik, a regisztrációs asztalt beüzemeljük, pogácsák a könyöklőasztalokon ... a vendégek sorra érkeznek ... kezdhetünk!

Még van pár percem és addig az előtérben leülök egy székre. Ilyenkor mindig az a hasonlat jut eszembe, amikor a repülőgép megáll egy pillanatra indulás előtt a kifutópályán, és ha megvan a felszállási engedély, érezni, ahogy a pilóták felkapcsolják a lóerőket és az a hatalmas gép nekilódul. Nem tud már megállni. Hát, ilyen egy rendezvény is, egyszer csak önálló életre kel ... Minden rendezvény csapatmunka és aki ebben részt vesz, egy szeletét és az egészét is a magáénak érzi. Van egy olyan pont, ahol "el kell engedni" a rendezvényt, mert már nincs lehetőség szervezésben sokat hozzátenni ... Ez a gombócos érzés. Nincs az a rutin, hogy ne kérdőjelezd meg százszor önmagad ebben a pillanatban ...


ESTE

A cégnél már ünnepi a hangulat, mindenki az esti karácsonyi partyra készülődik. A fürdőszobai tükröknél tolongás van, ahol minden évben megállapítjuk, hogy a fények itt tényleg nem alkalmasak sminkeléshez. Sokféle parfüm illata keveredik a levegőben. A flitterek meg-meg csillannak, ahogy a lányok jönnek-mennek. Az irodák lassan kiürülnek, már mindenki elindult a helyszínre.

Még az asztalomnál ülök, teljes díszben, kisestélyiben, tűsarkúban és egy szöveget próbálok értelmezni. Magyarul sem érteném, nemhogy angolul!!! Holnap ki kell adni egy globális sajtóközleményt. Ebben a pillanatban még olyan távolinak tűnik a következő nap!

Sikerül elérnem telefonon az egyik kollégámat ("Biztos, hogy ezt most, ebben a pillanatban akarod? Nem ér rá esetleg holnap?), aki végül elmagyarázza a technikai részleteket olyan konyhanyelven, hogy én is megértsem. Majd nagy levegőt veszek, a klaviatúrám mellé húzom a vezetékes telefont és a belső vonalon feltárcsázom a svédországi PR irodát. Készen állunk? Mert ha igen, akkor bekapcsolom a beszélgetésbe a vezérigazgatónkat. Hívom, de kiderül, hogy már autóban ül. Bedugom a headsetet a másik fülembe, így mindkettőre jut egy-egy telefon. Szavanként végigmegyünk a mondatokon, megpróbálom mindkét fél megjegyzéseit beleírni a szövegbe és közben elérni, hogy ne egyszerre beszéljenek ... de mindenki siet. Holnap még jóvá kell hagyatni és lefordíttatni magyarra. Zúg a fejem, amikor egy óra múlva bontom a vonalakat. Kinézek az ablakon, szállingózik a hó és ettől olyan békés lesz minden.

Még odébb tolok pár dossziét (most látni sem akarom őket!) - az egyik a svéd koronahercegnő látogatása (a titkárságával a lépcsőn fölmenés protokollját is egyeztetnem kellett), a másik egy 800 fős szakmai nap tematikájának összeállítása (ez megszámlálhatatlan "meetinget" jelent), a harmadik egy esettanulmány prezentáció az "integrált kommunikációról", amit majd valamelyik főiskolán kell elmesélni, a legalsó pedig a kultuszminiszter meghívása a cég képzőművészeti galériájának egyik megnyitójára (ez végül elég vidámra sikerült, mert egy korábbi munkahelyemen évekig dolgoztunk együtt és amikor megérkezett, a protokollt átírva, a "fogadóbizottság" előtt hozzám jött oda ... igaz, ez nem egy hivatalos látogatás volt és az ajtóban történt, ahol én vártam ... de azért később el kellett magyaráznom a vezérigazgatónak ... ) 


Végre odaérek a karácsonyi partyra, halkan lépdelek el az asztalunkig, a színpadon éppen Dés László játszik a zongorán és most annyira nagyon jó hallgatni ezt a zenét ... Nagy utazás ... fáradtnak tűnsz ... mintha nem a régi volnál ... hol van a tűz? 

Mit mondhatnék? Ez tényleg egy nagy utazás!

A cikk folytatása:




A teljes cikket (1+2 rész) nyomtatható formában innen töltheted le.

0 megjegyzés:

Recommended Post Slide Out For Blogger