2016. január 14.

Tűsarok és festőecset - avagy egy metamorfózis története - 2. rész

Becsukom a kezemben lévő jegyzetfüzetet. Írnom kell egy alapanyag-listát, hogy mi fog kelleni a bemutató foglalkozásra majd Lisszabonban (… de addig még van egy hónap). Továbbá, egy mintadarabot még ki kellene találnom, mert egy új pasztát is be kellene majd mutatni használat közben, ami szép eozinos hatást ad. Ki ne felejtsem az oldószeres lakkot és a fekete akrilfestéket … bár rutinos listaíró vagyok!


A repülőm holnap megy, de az első állomás Torino, onnan megyek tovább négy nap múlva Thessalonikibe.

Jó lenne kisajtolni magamból még egy blogbejegyzést is, de ez vélhetően nem fog összejönni.

A gondolataim megint elkalandoznak.

Szombat délelőtt van. Pakolgatom az újságokat, folyóiratokat a nappaliban és valamiért a kezemben marad egy hónapokkal azelőtt vásárolt német barkács, kreatívkodós folyóirat. Átlapozom és a szemem megakad valamin. Egy egyszerű cseréptálon, amire szalvétát ragasztottak. Hogy mik vannak??? Hirtelen elhatározásból felöltözöm és elmegyek a két létező kreatív hobbiboltból az egyikbe és megveszem a hozzávalókat.


Alighogy hazaérek, éppen csak átöltözöm, máris szétpakolom a "kincseket" az asztalon és hozzáfogok a festésnek, ragasztásnak. Amikor végzek vele, látom én, hogy hagy némi kívánnivalót maga után ... de én csináltam!!! Ebben az egy órában teljesen belemerültem valami újfajta érzésbe. Milyen jó új tapasztalat! Csupa festék vagyok! Ez csodás és felszabadító érzés!

Egy hét múlva egy nagy zacskónyi mindenféle festékkel, pasztával és dekupázspapírral érek haza a boltból. Érzem, hogy ez most egy nagy találkozás ... de hirtelen nem is tudom, hogy a festékekkel-e, vagy önmagammal.

Iszonyú tempóban telnek a napok, hónapok.

Kilenc év. Meg ami előtte volt. Egy pillanatra megáll bennem a szusz. Érzem, hogy készül valami bennem. Ijesztő egy picit. Fáradt vagyok. Friss levegő kell. De ezt hogy magyarázzam el például a szüleimnek? Meg fogják érteni vajon, hogy az állandóságra törekvés helyett a változás állandósága a törvény?

Aztán kilépek az ajtón. AZON az ajtón. Hirtelen nagy a csend.

Tudom, hogy mit szeretnék most, de azt nem, hogy hogyan ...

Hogyan kell a semmiből, nulláról, egy teljesen új, itthon még (akkoriban) javarészt gyerekcipőben lévő területre, mint a kreatív hobbi besétálni? Nos, nem gyaloggalopp!

A kaland a legalsó lépcsőn kezdődik.


A telefon csörgése visszaránt a hőskorból a jelenbe. Az anyukám kérdezi, hogy becsomagoltam-e a bőröndömet ... Nem merem elmondani, hogy több ezer kilométer után a csomagolás már csak egy rövidke rutinfeladat és inkább reggelre hagyom. Egészen picike bőrönddel is el tudok indulni! Azt hiszem, a bőrönd mérete szoros összefüggésben van a megtett kilométerek számával. Először a fél házat magammal vittem, hogy "otthonosan" érezzem magam, de aztán rájöttem, hogy nem ezen múlik.

Korán lefekszem aludni, hajnalban kell kelnem.

A reptér iszonyú zsúfolt, egy csomó fapados járat majdnem egyszerre indul. Viszonylag gyorsan átesem az összes ellenőrzésen. Irány Milano, onnan pedig busszal Torino.

Szorgalmasan végigülöm az összes foglalkozást, ahol az olasz cég az újdonságait mutatja be – festek, ragasztok, gyurmázok, papírt hajtogatok négy napon keresztül, reggeltől estig. Közben azon gondolkodom, hogy én mit tudok majd kihozni a látottakból, amikor nem egy előre elkészített mintadarabot kell másolni. Hieroglifáknak tűnő jegyzeteket és rajzokat készítek – remélem, később is érteni fogom magam …

Az ötödik napon, hajnali fél 6-kor már a Milanoba tartó busz megállójában állok. Pont időben fogok kiérni a reptérre. Az árkádsor alatti kis kávézóban még kérek egy „ristrettot”. Fejben már Thessalonikiben vagyok. Végül majdnem százan jelentkeztek a foglalkozásokra. Ezt a helyzetet már csak helyben tudom majd megoldani … mert 20 főre készültünk … ennyi résztvevővel nem lehet dobozt festeni, dekorálni, a technikákat egyenként mindenkinek megmutatni … túlkiabálni a hajszárítókat (olykor siettetni kell a festékek száradását) … kivárni, amíg a mondandómat, meg a kérdéseket angolból görögre és vissza lefordítják (a múltkor már írtam magamnak egy angol-görög kreatív hobbi szakszavas gyorstalpalót, ezért a tolmácsot olykor kihagytam, egyébként is a kreatív hobbi egy univerzális nyelv …).

A nagy, „Malpensa” (milanoi reptér) feliratú busz közben beáll a megállóba. Valamit magyaráz a sofőr, de elég hiányos az olasz tudásom … nem, angolul nem beszél … Azt azért megértem, hogy most nem fog elvinni, mert valami nem érvényes … nem tudom meg, hogy mi, mert már hallom is a fújtatós-sziszegős hangot, ahogy becsukja az ajtót.

És most …?


Ezer kép és gondolat fut le előttem egyszerre. Leülök a szép, boltíves árkádok alatti kávézó kis kerek asztalához és kérek még egy ristrettot. Viszonylag jól kezelem a váratlan helyzeteket és nem esem pánikba … de ez most súlyos.

Egy egész lavina.

A megbízóm, egy magyar hobbi alapanyagokat gyártó cég, elég sokat fizetett azért, hogy eljöjjek IDE, innen elmenjek ODA, megtartsam a kézműves foglalkozásokat, bemutassam az új alapanyagokat és technikákat. A görögök meghirdették a saját vevőik között a foglalkozást, rekordszámú a jelentkező … én meg nem vagyok sehol … Itt nincs helyettesítés … majd valaki beugrik …

Próbálok fejben visszaszámolni a repülőm indulásától … nagyon necces … 150 kilométert kellene valahogy leküzdenem.

Áthúzom a bőröndömet az út másik oldalára és jobb ötlet híján megkérdezek egy taxist, hogy mennyibe kerülne. Na, az összeget meg sem hallottam!

Egyetlen lehetőségem maradt: a vonat, de ez nagyon kérdéses, mert a milanoi főpályaudvarra érkezik és onnan még egy óra a reptér. Csak pár méterre vagyok a pályaudvar bejáratától. Nincs más választásom. Beállok egy sorba, megveszem a vonatjegyem, többször elmondom, hogy arra a nagyon gyors vonatra kérem … a hölgy lelkesen bólogat. Némi keresgélés után megtalálom a peronom, éppen áll bent egy vonat. Kísérletet teszek arra, hogy értelmezzem a jegyemen szereplő információkat, végül megkérdezek valakit. Még szerencse! Közli, hogy ez a jegy nem a nagyon gyors vonatra van … ami egyébként egy perc múlva indul és éppen mögöttem van. Rohanok a kalauzhoz. Magyaráznám, hogy nekem ide fel kell szállnom, de nem beszél angolul, csak mosolyog. Mivel már minden lehetőségemet elhasználtam, így én is csak mosolygok és felszállok a vonatra. Háromszázzal robogok Milano felé.

Percenként nézem az órámat.

A hatalmas központi pályaudvaron a jegyvásárlás sem egyszerű. Nem merem bedugni a kártyám a jegyautomatába, mert ha bármi, akármi … akkor vége! De látom a kijelzőn, hogy a reptéri vonat 5 perc múlva indul egy szélső vágányról. Már nincs időm jegyet venni, csak futni. Leroskadok egy székbe és kifizetem itt is a büntetést. Előveszem a fülhallgatót, jó hangosra állítom a zenét és hagyom, hogy a Quimby egy kicsit elringasson.


Utolsó pillanatban érem el a repülőt, de igazán csak akkor tudok kiengedni, amikor becsatolom a biztonsági övemet.

Thessalonikiben várnak a reptéren és szerencse, hogy úton a hobbibolt felé megállunk egy tavernánál, mert még nem volt időm enni. Közben átbeszéljük a helyzetet. Új mintadarabokat kell készítenem, egyébként nem tudunk 100 fővel megbirkózni, több turnusban sem. Két percre tudok hátradőlni, amíg megiszom a mustármártásos kagylóhoz felszolgált kis pohárnyi hideg és nagyon száraz görög fehérbort.

Ahogy beérünk a boltba, azonnal nekifogok az új mintadaraboknak. Már majdnem sötét van mire végzek. Bár az élet itt csak este kezdődik … de nem nekem! A vendéglátóimmal még átsétálunk a szomszéd utcában lévő szállodába. Gyorsan berendezem, átrendezem itt a termünket és kikészítek minden hozzávalót az asztalokra.

Lemondom a vacsorameghívást, már nem állok a lábamon …

Végre egyedül maradtam a szállodai szobában! Eldőlök ruhástól az ágyon. Érzem, hogy leragad a szemem, de még haza kellene telefonálnom. Valahogy kibányászom a táskámból a telefont.

„… és milyen napod volt? …”


Hazafelé viharban szállunk fel. Rázza rendesen a gépet a turbulencia. Nem érdekel különösebben, szeretek repülni. Az elmúlt két napban minden tökéletesen jól sikerült. Az ügyfelek elégedettek, az ő vevőik elégedettek, a megbízóim elégedettek. Én meg fáradt vagyok.

Éjfélre érek haza és ezen az éjszakán olyan mélyen alszom, hogy amikor reggel felébredek a saját ágyamban, hirtelen nem tudom hol vagyok. Kell pár pillanat, hogy rájöjjek, itt nekem kell reggelit készítenem, nem csak lemenni a büféasztalhoz (ez az utazásnak azért egy kétségtelen előnye).

Még az ágyban fekve, a következő pillanatban a tekintetem a szoba sarkában álló nagy, lila bőröndre esik. Remélem, mindent beletettem korábban ami három hétre kell, mert most nincs hangulatom pakolni …

Anya hív, hogy rendben megjöttem-e és mikor indul ma a gépem. Hiába gondolkodom, csak annyira futja, hogy valamikor kora délután. „Kislányom, miért nem tudod, hogy pontosan mikor?” „Mindjárt megnézem … tudom én, csak most nem jut eszembe!”

Összekanalazom magam. Gyorsan elrohanok fodrászhoz, de ebédet főzni már nem lesz időm. „Majd vegyél ki valamit a mélyhűtőből!” Meg kellene még valahogy mérnem, hány kiló a bőröndöm, de csak saccolni tudok. Még egy utolsó egyeztetés telefonon a soros vendéglátóimmal. Annyi időm marad, hogy átpakoljam a táskámat: használt beszállókártya ki, következő beszállókártya be, útlevél, pénz, iratok rendben. A taxi előállt, indulhatok.

A kapitány kedvesen üdvözli az utasokat … a várható repülési idő hat óra … kellemes utat! Becsatolom magam, előkészítem a tabletemet filmnézéshez és befészkelem magam az ülésbe. Kérek egy plédet, mert fázom, majd nézem az elemelkedő tájat, aztán az eget, amint a pilóták kanyarodáskor bedöntik a gépet. Álmosító a motorok finom zúgása, ezért megpróbálok szundítani egyet.

Amint kilépek a reptér önműködő ajtaján, mellbevág a forró és párás meleg, pedig már este 11 óra van helyi idő szerint. Egyetlen embert sem látok a kezében táblácskával és rajta a nevemmel … Pár telefon és kiderül, hogy vár ő engem, csak éppen a másik reptéren, ami 80 kilométerre van. Ez eddig jó, mert most még el kell jutnom Dubaiból Abu Dhabiba – ami nem egy ugrás! Másfél óra várakozás után végre megtaláljuk egymást.

Szeljük a kilométereket a nyílegyenes autópályán, körben mindenhol sivatag, itt-ott néhány pálmafa. Megörülök, amikor meglátom Abu Dhabi fényeit. Szeretem ezt a várost.


Majdnem 2 órára érek a szállodába és csak remélni tudom, hogy még kapok valamit enni. Bebújok az ágyba és rendelek egy nagy adag grillcsirkét (arab fűszerekkel), krumplival és egy krémes, omlós csokis sütit. (Akkor már adjuk meg a módját…) A szálloda nincs messze a hobbibolttól, 10 perc taxival, ezért négy órát aludhatok. Királyság!

Az elkövetkező 21 nap úgy telik el, hogy reggel bemegyek dolgozni (foglalkozások, bemutatók, segítség a termékkör kialakításában) és este fél 11-re jutok vissza a szobámba. Benne van három szabadnap, de kint annyira meleg van, hogy ezeken inkább ágyban maradok …

Egyik nap, ebédszünetben, ülünk a bolt helyettes menedzserével a rózsás vászonnal bevont, kényelmes fotelekben és a gyerekkoráról mesél. Szaúd-Arábiában nőtt fel. Próbálom megérteni, próbálom felfogni és elképzelni – de nem tudom. Nem látom magam előtt azt az életet. Közben mosolyog. Megfogom a kezét, mert nem tudok mit mondani. Nem lehet mit mondani.

Amikor megkérdezi, hogy lesz valakiből olyan tréner, mint én … hogy kigondolok új kreatív díszítési, festési technikákat, szabadon utazom a világban, foglalkozásokat tartok egy cég megbízásából … nem is tudom, mit válaszoljak. Így alakult. De ez nem teljesen igaz – hosszú út volt. Összetett …

Mert ahogy ő is, amikor becsukott egy ajtót maga után, kinyílt egy másik.

Mint ahogy én sem, ő sem tudhatta, hogy mi várja pontosan a küszöbön túl.

Egyikünk sem élte át azt az érzést addig, hogy a változás, váltás milyen energiákat szabadíthat fel az élet egy egészen más területén, talán nem is sejtettük, hogy mindez bennünk van.

Mint ahogy ő sem, én sem bántam meg egyetlen pillanatra sem, hogy léptem.

Azt mondják, az élet a komfortzónánkon kívül kezdődik. Van benne valami! :-)

Amikor hazaértem Budapestre, bekereteztem azt a német barkácsolós, kreatívkodós folyóiratot és jól látható helyre kitettem a falra.

Már legalább ketten vagyunk, akik tudjuk, hogy ez a kép mit jelent …

Percek óta próbálom lemosni a festéket a kezemről, pedig egy része már ecsetmosás közben leázott. Módszeresen a helyére teszem a festékes tégelyeket, színek és funkciók szerint sorakoznak a polcokon, hogy bármelyik pillanatban kéznél legyenek, amikor szükségem van rájuk …


Az 1. részt itt olvashatod.



A teljes cikket (1+2 rész) nyomtatható formában innen töltheted le.

0 megjegyzés:

Recommended Post Slide Out For Blogger